Nem bírnak el? Mondják csak!
By János Zoltán
11 kérdés Frank Zappának
Nem bírnak el? Mondják csak!
Frank Zappa a progresszív rock legegyénibb, talán a legkülöncebb előadója. Világa az itthoni „popos” szféráiban szinte megfoghatatlan. Lemezein (57 jelent meg ezidáig, a különféle válogatásokkal együtt) a következetes felfogás mellett szinte követhetetlen a stílusötvöződés, akár egyetlen számán belül is.
Londonban, a Regent’s Park déli bejáratánál lévő Park Road és Baker Street sarkéin, a Clarence Gate Klubban találkozhattam vele egykori kedvenc próbahelyón, mintegy három hónapos levelezgetés eredményeképpen. Nem kevés izgalommal vártam ezt a találkozást. A Clarence Gate Klubban sokan felismerték őt, annak ellenére, hogy ritkán látogat el Angliába vagy Európába.
– A Freak Out és az Absolutely Free megjelenése, tehát a hatvanas évek vége óta figyelem lemezeit, munkásságát. Megítélése szerint mennyiben változott meg a rockműfaj azóta?
– Szinte mindenben, persze negatív értelemben – válaszolja Zappa, amikor végre-valahára sikerül egyedül maradnunk. Pontosabban négyesben, mert a mellénk telepedő két jól megtermett fiú „hivatalból” mindenhová elkíséri főnökét. – A korai lendületéből, tehát a lényegéből mára már alig maradt valami. Miért pont a rock ne üzletiesedett volna el? Zagyva lett. Mindenféle, csak üzleti orientációjú sztárocskák vannak jószerivel a porondon, egy két évig. Más lett a mérce, olyan alacsonyra helyezték, hogy csak arrébb kell lökni. Meg is teszik, főleg az előadók. Az őket körülvevő business-világ viszont „profi”, csörög is a kassza rendesen.
– Két évtizede dolgozik a rockműfajban. Tervez-e valamiféle jubileumi ünnepséget, netán kiad-e egy emléklemezt?
– Nem, isten ments. Érdekes, ezt nem maga kérdezi először tőlem. Otthon, az „Államokban” megpróbáltak ilyen jellegű koncertekre rá venni, de nem sikerült. Már csak azért sem, mert akkor megkérdezné tőlem, meddig lehet ezt a műfajt a színpadon csinálni. Más évfordulóknak viszont örülök. Például annak, hogy ima már alig vannak, akik emlékeznek a púnkra, ami éppen tíz éve kezdődött. Persze nincs bennem semmi káröröm, annyira azért nem érdekel a dolog. Az emlékek, a visszaemlékezés, maradjon csak meg a statisztikát kedvelő üzleti cápáknak. Az én rockzenémben nincs helye a nosztalgiának.
– Igaz, hogy nem lép fel többet Európában? A szaksajtóban a legkülönfélébb okokról olvashatunk, például, hogy Európa rockszínpadai nem bírják el Frank Zappát, de még az ötlet szülőanyjait sem. (Mothers of Invention = Ötlet szülőanyjai a neve együttesének).
– A sajtóbein rengeteg hülyeséget összeírogattak már rólam. Sok meghívást kapok, de, hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy átjönnék az „Anyáikkal a jó öreg Európába. Az európai popélet nem nekem való, de ugyanez visszafelé is érvényes. Az itteni közönség nem értette meg a mi világunkat. Az „Államokban” más a rockzenei közeg. Itt azt mondják, nem bírnak el. Mondják csak! Soha ne legyen nagyobb bajom.
– Hogyan látja a mai amerikai rockzenei helyzetet?
– Változó, de mindig is haladó volt. Persze az üzleti tényezők az elsődlegesek. A video nagyon beleszólt a rockba, de hát ez világjelenség. Európával szemben nálunk több a lehetőség a kísérletezésre, s ez a lényeg, főleg a művészeti produktumok szempontjából.
– Az önről olvasott cikkekben és könyvekben eddig soha nem fedeztem fel, vannak-e kedvencei. Elárulná ezt most nekem ?
– Nem nagyon figyelem a „kollégákat”, nem mintha nem érdekelne, de a saját dolgaim jobban izgatnak. De ha nagyon akarja, elmondhatom, a mostaniak közül tetszik a ZZ TOP száraz eredetisége és a Meatloaf operettsége. Az is lehet viszont, hogy öt perc múlva mást mondanék. Jean Luc Ponty és Captain Beefheart világa érdekes a számomra.
– Ponty és Beefheart az ön zenekaraiban is dolgozott. Egykori zenésztársaival, tanítványaival tartja a kapcsolatot?
– Nem jellemző, ök ketten, de még hosszan sorolhatnám a neveket, a maguk zenei útját járják, s ez így természetes.
– Számos lemeze közül melyikre gondol vissza á legszívesebb n?
– Mindegyikre. Sokak véleményével ellentétben a koncert és a lemez nekem szent. Igyekszem a tőlem telhető legnagyobb gondossággal elkészíteni a lemezeket és az albumokat. Ha mégis nevén kellene nevezni a gyereket: a Chunga’s Revengere és la Weasels Ripped My Flesh-re igen büszke vagyok, de ez sem jelent semmit; odahaza például a Jazz a pokolból, az idei nagylemez, komoly siker.
– Apropó, gyerek. A gyermekei pályafutását befolyásolja az ön rockzenei tevékenysége?
– Ök, többek között, zenével is foglalkoznak, de nemcsak azzal. S hogy ez mennyire tekinthető véglegesnek, arról az ö korukban még korai beszélni. Mindketten szerepeltek már korábbi lemezeimen, de ez nem volt egyéb, mint kiruccanás. Az viszont tény, hogy ők más zenei világot szeretnek. Sunny, meglehetősen komoly sikereket lért már el, mint grafikus és fotós, Dweezil a gitárt nyűvi naphosszat, ö a jelenleg divatos, nem is tudnám hirtelen megmondani, milyen zenéket kedvel.
– A progresszív rockzene egyik apostolaként emlegetik önt a rockszakmában. Mennyire hat gyermekei zenei ízlésének formálásában?
– Oké, értem, de mi ez az apostol dolog? Ezt mondja majd el néhány amerikai újságírónak vagy méginkább kritikusnak. Nos, nálam a család és a zene két külön világ. Az én zeném meglehetősen távol esik tőlük; a fiamnak, Dweezilnek nem is tetszik. Engem a mai napig csodálattal tölt el Cage és Varése muzsikája, azt hiszem, hatottak is a zenémre. A srácoknak manapság nincs ilyen naprakész élményük. Ne kelljen neveket mondanom, kiket tudnak manapság meghallgatni és aztán „meríteni belőlük”.
– Segítené-e a fiának és a lányának zenei karrierjét – feltéve, ha a zene mellett döntenek – az, hogy apjukat Frank Zappának hívják?
– Ha a zene mellett döntenék, örülnék neki, mivel ez a fajta kifejezésforma valahol a legjobb tükre az egyénnek. A segítséget megkapják, a protekciót nem! Ha a pénzre gondod, ugyanannyit kapnak, mint más, hasonló tinédzser. Tisztában Vannak ők is vele, hogy protekcióval csak ideig-óráig tudnának fennmaradni. Ha nem a zene mellett döntenek, az előbb elmondottak ugyanúgy érvényesek. Abban viszont, úgy érzem tudok segíteni, hogy megtalálják és kifejlesszék az egyéniségüket. Amihez jót tenne, ha megismernék az lén világomat – vagy, ahogy maga mondta, az én progresszív zenémet, habár ezt nem tartom a legjobb szónak.
– Milyen kifejezést használna helyette?
– Ezt az otthoni és a francia újságírók szokták megkérd zeni tőlem. Frank Zappa-zenének hívnám. Azt hiszem, ez volna a legjobb.
ZOLTÁN JÁNOS