Zappa és Sting Bécsben

By Péter Endre Várkonyi

Polip Rockmagazin, July 1988

Zappán, ha jól láttam, picit trottyos Trapper farmer volt és egy valaha fehér kötöttárúgyári trikó; társaitól sem szabójuk címét kérdezném elsőre. A színpadon szinte munkafény, a technikus olykor beleül a kapcsolóba és ilyenkor a szürke újabb árnyalatait köszönthetjük. Az Öreg néha megindul, tesz néhány tétova tánclépést, feltehetőleg orvosi javallatra a növekvő pocak ellen, néha vezényel hercig kis pálcájával, keveset és óvatosan, az ember így ötven felé kétszer is meggondolja a hirtelen mozdulatokat. Antishow.

●

Sting persze elegáns, mint mindig; elegáns kívüi-belül. Kihívó ez az elegancia és anakronisztikus: napjaink popzenéjében a slamposság dívik és a csiricsáré újgazdagság, a nagyi slafrokja eszünkbe jut: nemcsak a Naphoz, Zappához sem hasonlít semmi. Hasonlatok helyett jelzőket keresünk hát Zappa zenéjére és hirtelenjében hármat találunk pontosnak: letisztult, szabad, boldog. Ilyen Zappa zenéje. Eszünkbe jut egy negyedik jelző is, butaságnak tűnhet, pedig ez talán még az előzőeknél is pontosabb: Zappa zenéje olyan zappás. Tudjuk, mert műveltek vagyunk, hogy amit hallunk, az netán Bartók vagy Ravel, esetleg – kis prezent Bécsnek – az atomjaira szétszedett és mulatságosan összerakott Johann Strauss, a régi Led Zeppelin nóta címe ugyan nem jut eszünkbe, de azért azt is ismerjük, naná; de ez itt és most mind Zappa. Intellektuális, maróan szellemes, elgondolkodtató szövegeit jó lenne érteni, ám sajnos kérem, nyelveket mi nem beszélünk, annak is örülünk, ha magyarban összejön az alany és az állítmány, így aztán csak másoktól tudjuk, hogy a szövegek intellektuálisak, szellemesek és el kellene gondolkodnunk rajtuk, na, azért annyira furkók mégsem vagyunk, mert amikor a Mester ahhoz a refrénhez ér, hogy „The Music is best”, felüvöltünk. Értjük! A zene a legjobb! Ha Zappa hátat fordít, látjuk csinosan alakuló tonzúráját; ám egykor volt dús fürtjeivel együtt a távolba vész az egykor volt lilaság, ezoterikus blöff, magáért való polgárpukkasztás is. Szellem és báj ez a zene, mindentudó és bölcs. Sokat beszélni róla nem lehet, csupán elragadtatott dadogások hallatszanak másnap a sorban, ahogy ícékre és pécékre várunk a Sky-ban – drága volt a jegy, csókolom, meg kell keresni az árát -, ugyanazt a pár szót ismételgetjük: zseniális, szuper... öregem!

●

A férfi bátorsága, ez egy réges-régi Cseh Tamás-Bereményi Géza szám címe, és ez a két szó nem hagy nyugodni Stinget hallgatván. Világunk feminin, egyre jobban az, a hímnem nyafog vagy izomkötegeivel kacérkodik, festi magát vagy a durvaságot véli férfiasságnak. Ebben a közegben Sting idegen, mint egy angol New Yorkban, még ha a körötte beszélt nyelv emlékeztet is sajátjára. Törékenyek vagyunk, énekli, mi meg bizakodunk, hogy csak egy buldózerhez képest, de lehet, hogy nem. A történelem rossz, beképzelt tanítómester, bár mi sem vagyunk éppen ideális tanítványok – mondja Sting és ugyan mi vár ránk, ha még szerelmi vallomásainkban is erődítményekről, szögesdrótról, lövészárokról kantálunk?

Az a tüneményes az egészben, hogy mindez nem kéztördelő, vénasszonyos sopán- kodás: Sting maga a férfias erő, érett és tiszta, mint a nemes bor, méltósága van és büszkesége. A méltóság nem tévesztendő össze az önhittséggel és a büszkeség sem a hiúsággal; Sting nem kézrátétellel pojácáskodó szupersztár, nem bodyguardok óvta félisten, nem. A világról felelősen gondolkodó, e gondolatokat a rock gazdag nyelvén kifejező művész, aki nem leereszkedik közénk a fellegekből, hanem párbeszédet folytat tizenvalahány-ezermagunkkal. Mi pedig – kivételesen? – szépek vagyunk és okosak, részvételünkkel, úgy tűnik, Sting is elegedett.

●

A Zappa-koncert látványa leírhatatlan, mert nincs neki; a Sting-koncert látványa is leírhatatlan, de ha Mick Angernek sikerül közvetítenie, akkor nekünk is illik legalábbis megpróbálni a lehetetlent. Mick Anger annak az illetőnek a neve, aki rendezőként jegyzi a koncert alatt három kivetítőn látható videoprodukciót. Teljesítménye csak Süniéhez mérhető: a minden pillanatában megkomponált műsorról – ahogy a zenéről – elhisszük, hogy abban a pillanatban és csak nekünk születik.

Elhisszük, hogy Jeff Campbell – aki Sting szerint 12 évesnek néz ki, holott valójában már 14 és fél – valóban eljátssza azt az eljátszhatatlan gitárszólót; hogy azok a hátborzongatóan fenséges hangok valóban az elragadóan csúnya Delmar Brown torkából törnek elő; hogy Kenny Kirklandnek nincs több keze, mint füle – na nem, ezt azért még a képeknek sem hisszük el. A csarnok legtávolabbi csücskében is gyönyörködhetünk Dolette McDonald elbűvülő profiljában – bámészkodnánk más tájain is, de ezek a gazfickók ahg igazítanak lefelé. Branford Marsalis nagyvonalúan tékozolja csibészes mosolyát és mi egyről sem maradunk le, ahogy ütésről-ütésre követhetjük Jean Paul Ceccarelli és Minő Cinelu minden tempóját is. Könyörgünk, csak egyetlen pongyola képkivágást, egyetlen elsietett úsztatást, egyetlen lapos poént, mert ez így már-már unalmasan tökéletes. Könyörgésünk nem talál vevőkre, a videós stáb csúcsteljesítményt nyújt – mint mindenki ezen a koncerten.

●

Szókincsünk nem gyarapodott tegnap óta, zseniális, szuper, mormolgatjuk; de mert van még egy kis időnk a határig és a cuccokat már szétosztottuk, próbáljuk mégis megfogalmazni, mi történt velünk. Két este a bécsi Stadthalléban, egy vasárnap és egy hétfő; misztikumra hajlamosaknak: egy hétvége és egy másik kezdete. De ebbe ne mélyedjünk el nagyon: Zappa hete még nem ért véget és Sting sem a kezdő lépéseket teszi a parketten. Fogalmazzunk úgy: kettős ünnep a Városi Csarnokban. Vagy úgy: oázis a mindent elárasztó olcsóság és sarlatánság sivatagában. És ha már hangunk így elfullad a nagy szavak áradatától, utolsó erőnkkel tegyünk hozzájuk még kettőt: van remény.

Note. Zappa had a concert in Vienna on Sunday, May 8, 1988.