Frank Zappa
By Endre Barcs
– a tükrökről
– az elhülyülésről
– a túl nagy szabadságról
– a jövő operájáról
Az amszterdami Schiphol repülőtér csupaüveg mozgófolyosóján egykedvűen haladtam a tizenhatos kapu felé, ahonnan a MALÉV gép indult vissza Budapestre. Félúton a szemem sarkából megpillantottam egy jólöltözött, magas úriembert, aki kifogástalan minőségű sötétszürke öltönyt viselt, sö té tkék nyakkendőt é s fejét bedugva a Financial Times legfrissebb számába, a tengerentúli járatok irányába tűnt el. „Ez nem lehet!" – mondtam magamban, ugyanakkor felébredt bennem a szunnyadó riporter, így nem telt bele egy perc é s a váróhelyiségben voltam. A bajuszos úr ott ült az egyik széken, de most már a Psychology Today című tudományos szaklap volt a kezében. Letelepedtem mellé é s megszólítottam.
– Már csak a keménykalap és az esernyő hiányzik ahhoz, hogy angol lordnak nézzék. Ha a bajuszát is leborotváltatja, biztos, hogy nem ismerem meg!
– A nagy orromat akkor sem tudnám eltüntetni, ez olyan védjegy, mint Cyranóé.
– Akkor meg minek az álruha? Mert ha újságírók ellen, akkor a trükk csődöt mondott.
– Nézze, ha interjút akar velem készíteni, az pénzbe kerül, de ha mint magánember érdeklődik, van még jó félórám indulásig, elüthetjük az időt. Ami meg a megjelenésemet illeti, én mindig arra törekedtem, hogy ellenpont legyek, a fennálló rend torzulásait szándékoztam egész életemben hangsúlyossá tenni. A popzene nem egyéb, mint a társadalmi rend mozgásának tükrözése, csak az én tükröm görbe tükör, amelyik kinagyítja a hibákat, hogy a nyárspolgárok önmagukra ismerhessenek. A hatvanas években a konzervativizmus ellen lázadtam, a mai sekélyes, értékvesztett, velejéig kommercializálódott világban viszont éppen a konzervativizmusban látom az értékmegőrzés egyetlen lehetséges voltát.
– Egyszóval vége a polgárpukkasztásnak, a színpadi attrocitásoknak. Ja, közbe vetve, gratulálok a brüsszeli koncertjéhez, remek volt.
– Itt valami tévedés lesz, évek óta nem koncerteztem Belgiumban.
– Ez a koncert 1974-ben volt, csak azóta nem volt alkalmam, hogy kifejezzem elismerésemet. Ezen a számomra igen emlékezetes koncerten megdöbbentő dolgok történtek. Volt húsz perc, amikor úgy csináltak, mintha veszettül játszanának holott egyetlen hangot sem hallhatott a közönség. Azután felhívtak néhány önként jelentkezőt a színpadra, akik politikai előadásokat tarthattak. A színpadi kellékként beállított hatalmas zsiráf levizelte az első sorban ülőket, végül Ön felszólította a nézőtéren ülőket, hogy tapsoljanak, majd álljanak fel és ütemre induljanak a kijárat felé és hagyják el a helyiséget. Sokan szót is fogadtak.
– Na látja, ezek voltak az engedelmes alattvalók, akik a kormányuk döntéseit is zokszó nélkül elfogadják. Akkoriban megpróbáltam a fiatalokat rávenni arra, hogy gondolják át, hogyan élnek, milyen rendszer veszi őket körül, próbáljanak a maguk feje után menni. Ez volt a legtöbb, amit megtehettem azért, hogy kirángassam őket a kábítószer adta álomvilágból, ahová a hippik kergették őket.
– És mi a véleménye a mai fiatalokról?
– Túl nagy szabadságot harcoltunk ki nekik és most fizethetjük az árát. A nyolcvanas évekre a beatmozgalom valamennyi eredménye a visszájára fordult. Akkoriban lázadtunk a szülői szigor ellen, ma egy apa nem meri azt mondani a lányának, hogy este tízre legyen otthon, mert fél, hogy egyáltalán nem jön haza. Azelőtt egy kamasz az életét adta volna, ha elkötheti az apja kocsiját, de nem merte, mert félt, hogy az esetleg lepuffantja. Ma nem tud dönteni, melyik kocsit vigye el. Ezért nincs a zenének ma már. semmilyen szerepe. A videóklipekkel ugyanúgy elkábítják a fiatalokat, ahogy a hippik tették a fűvel. Mindkettő az elhülyüléshez vezet. Ma már annyira kiépült a fiatalokat kiszolgáló ipar, hogy gyermekeink lassan már járni is elfelejtenek, elcsökevényesedik a lábuk és visszavedlenek majommá.
– Úgy beszél, mint egy egyetemi előadó, pedig ha jó l tudom, csak középiskolai végzettsége van és a zenét is autodidakta módon tanulta.
– Es az élet iskolája az kutya? Én már mindenen keresztülmenti 1954-ben a rendőrség még igyekezett megóvni a békés polgáré nyugalmát és egyből börtönbe dugtak, ha csak felemelted a hango az ivóban. Elképzelheti; hogy mekkora port kavart, amikor Lancasterben, ebben a buta kisvárosban a fehéreknek néger táncokat mutattunk be zenekarommal, miközben rhythm and bluest játszottunk. Másnap este koncert előtt értem jöttek és dutyiba zártak a következő nap reggeléig. És ez így ment minden este, míg el nem hagytuk a várost. Apám tisztes köztisztviselőt kívánt nevelni belőlem, így mikor eljutott hozzá letartóztatásom híre, anélkül, hogy megkérdezett volna, miről is van szó, kirúgott.
Ettől kezdve egy öreg teherautóval csavarogtam az országban legjobb barátommal, Don Vliet-tel (zenész neve; Captain Beefheart). Azután néhány ivócimborával megalakítottuk a Captain Glasspack and His Magic Mufflers együttest és éjjel-nappal gyakoroltunk. Egy alkalommal, éppen anyák napján átkereszteltük az együttest Mothers-re. Hosszú éveken át csak bárokban játszottunk. Különös figurákkal ismerkedtünk meg és alaposan megtanultuk, hgoy milyen a társadalom másik oldala, hogyan élnek azok, akiket a gépezet már kivetett magából. Azután bekerültünk a Whisky a go go bárba Johnny Rivers helyére és elindultunk felfelé a szamárlétrán.
– Visszatekintve milyennek találja a nagylemezeit?
– Valamennyi egyetlen nagy album. Az eddig felvett zenei anyag organikus egész. Ez azt jelenti, hogy a mesterszalagot bárhol átvághatom egy borotvapengével és másképpen összeragaszthatom, az eredmény ugyanaz. Talán van egy-két szám, ami kilóg a sorból, főleg a kezdeti időszakból, amikor a lemeztársaságok ránk tudták kényszeríteni akaratukat. Azután, amikor az üzlet beindult, akkor sem értették, hogy valójában mit csinálunk, de legalább nem szóltak bele, mert tudták, hogy keresnek rajtunk.
– Ön mindig valami meglepővel jelentkezik, most mire készül?
– Operát írok. Mire elkészülök vele, talán ennek a sekélyes időszaknak is vége lesz.
– Gondolja, hogy a fiatalok néhány év múlva operába fognak járni?
– Miért ne? A koncertekre már úgysem mennek el. A video a szájukba röpíti a sült galambot és ez mindaddig így lesz, míg a szájukat ki tudják tátani.
– Miféle operáról van szó?
– Na látja, máris felkeltettem a kíváncsiságát. Ez amolyan Sigfried legenda lesz, de teljesen elektronikus zene. Mert ezé a jövő. Tíz elektromérnököt kell alkalmaznom, ha komponálni akarok.
– Úgy látom, hogy villog a három piros lámpa, ez az utolsó figyelmeztetés a beszállásra.
– Köszönöm, hogy meghallgatott. Remélem, összefutunk még. Ha Los Angelesben jár, ugorjon be hozzám.
Barcs Endre